Januárban szereztem diplomát, de sehol sem alkalmaztak. Aki volt már hasonló helyzetben egész biztos vagyok benne, hogy tudja milyen az az érzés, amikor valaki haszontalannak érzi magát. Mivel az iskola alatt bejelentett munkahelyen dolgoztam másfél évig, így jogosult vagyok álláskeresési járadékra. Felkerestem a lakhelyemen lévő munkaügyi központot.

 

Legelőször március 8-án voltam ott akkor csak érdeklődni szerettem volna. Érdemes megjegyezni, hogy a kirendeltségen egy nap rengeteg ember megfordul, ugyanis a környező kisebb települések lakói is ide tartoznak. Amikor először ott jártam telis tele volt, a váróban 6db szék található. A váró egyben az öninformációs tér illetve az információ és az ÚJ ügyfél bejelentkező hely is. A sorszámhúzó csak díszként szolgál, ugyanis az információban ülő hölgy jobban szereti tudni mindenkiről mért jött és ő ad inkább sorszámot. Én a gépet használtam és hozzá kerültem, mint új bejelentkező így legalább 10 ember végighallgatta miért jöttem, mi a problémám, mit szeretnék és hasonlók. Nem gondolom, hogy bárki sokáig megjegyezné, hogy én mért voltam ott, de talán az emberek problémája személyesebb dolog annál, hogy idegenek előtt kelljen róla beszélnie.

 

Túljutva ezen az első „rostán” kaptam egy ügyintézőt, aki elmondta milyen papírokkal jelenjek meg, ki lesz az én ügyintézőm a továbbiakban, illetve megadta a telefonszámát, hogy időpontot kérjek. Felhívtam a hölgyet, aki március 16-ára hívott be. Március 16-án órákig vártam, de mint kiderült nem dolgozott, így egy másik ügyintézőhöz kerültem. Mivel hozzá mindenki konkrét időpontra érkezett csak én nem, így órákig vártam, többször kicserélődtek körülöttem az emberek.

 

Majd amikor sorra kerültem fordulhattam volna is ki, ha az ügyintézőn múlik. A bemutatkozás ezen a helyen nem divat, ezt még le is nyelem, majd elkezdtem a problémámról beszélni, mikor is belém fojtotta a hölgy a szót és elkérte az irataimat; konkrétan személyi, lakcím, tb és adókártya.

 

Az adókártyám nem volt velem, azonban előtte telefonon érdeklődtem, hogy ez baj-e vagy elég a száma, azt mondták a szám elég, NEM volt elég. Innen indult a feszültség. A munkaügyi központban ülő alkalmazott, akinek tudnia kellene kezelni a munkanélküli állapotból krízist illetve az embert, aki mindezt átéli, olyan minősíthetetlen stílusban és hangnemben beszélt velem, amit így első hallásra nem is akartam elhinni. Én győzködtem, hogy minden hivatalos papíromon rajta van a szám, illetve hogy emiatt direkt idetelefonáltunk nehogy probléma legyen, ő azonban egy kioktató és hatalmaskodó stílusban elmagyarázta nekem, hogy a rendőr sem hiszi el, hogy neki van jogosítványa és hogy leírták nekem mit kell hozni talán nem tudok olvasni.  

 

Felháborítónak tartom, hogy egy munkaügyi központban, ahol elvárná az ember azt, hogy segítsenek neki, és megértsék őt, ezt kapja. Lehet, hogy nincs szociális munkás végzettségük, de legalább minimális empátia és tisztelet lehetne bennük embertársaik iránt. Ez a legkevesebb, ami elvárható. Ezért mikor az ügyintéző túllőtt a célon én felálltam és elkértem a papírjaimat, és hozzátettem, hogy szégyelheti magát, hogy így viselkedik, pont ő, akinek segíteni kellene, és nagyon szomorú, hogy hatalmaskodik és élvezi a bürokráciát.

 

Természetesen nem adta vissza az iratokat, hanem azt mondta, hogy várjak, mert mégis el lehet indítani az ügyet, csak majd mutassam be az adókártyámat.

 

Életem egyik legmegalázóbb helyzete volt, oda kellett menni, segítséget kellett kérnem, már harmadszorra kellett elmondanom, hogy mi is a szituáció(de még mindig nem a saját ügyintézőmnek) és maga az egész helyzet nagyon kellemetlen. Azáltal, hogy a segítő megértés helyett fölényeskedik, és azt érezteti, hogy ő az, aki nélkül én nem tudok tenni semmit, méginkább kiszolgáltatottá teszi az így is eléggé kiszolgáltatott embereket.

 

 

Mivel megszűnt az egyetemmel a jogviszonyom, munkát pedig még nem találtam, úgy gondoltam itt az ideje, hogy ellátogassak a lakóhelyem szerinti munkaügyi központba.

Az meg se lepett, hogy a júliusi 40 fokban már 30 perccel nyitás előtt 20 fős sor áll. Kapunyitás után szépen sorban mindenki odalépett a sorszámkiadóhoz, ami mellett egy fiatal, segítőkész férfi igyekezett útbaigazítani az érdeklődőket.

 

Feszélyezve éreztem magam, hiszen ilyen helyzetben még sosem voltam, ennek ellenére elmondtam mit szeretnék, majd kaptam egy kb. 5 oldalas nyomtatványt, amit ki kellett töltenem. A hova üljek, hogy ne az ölemben írjam kérdés rögvest megállított egy pillanatra.

 

Az első látásra egyszerűnek tűnő kitöltögetés nem ment annyira könnyem, de „szerencsére” voltak ott rutinosabbak is, akik ha tudtak segítettek a válaszadásban.

Amikor leadtam a kérdőívet és megkaptam a visszahívó papírt rákérdeztem, hogy mi van a TB jogviszonyommal. A választ 4 befutó telefon szakította meg: ha igénybe veszek náluk szolgáltatást, majd akkor jár.

 

Az egyik telefonbeszélgetés alatt 2 percet beszélt az ügyintéző az érdeklődővel, mire kollégája megjegyezte: „Ennyi időbe telt míg feltette a kérdést???”.

 

Érthető persze a leterheltség, hogy ingerlékenyebbek, de hogy pont az ügyfelek előtt? Még az én agyamon is az futott át, hogy itt akkor így egyből tudni kell mindent, mert ha esetleg valaki akadozik a kérdéssel, akkor a rossz ügyfél kategóriába kerül? És vajon mit érezhetnek azok, akik ezt a mondatot úgy hallják, hogy épp nem rég vesztették el a munkájukat, 50 évesek, kétségbe estek mi lesz velük és itt reméltek támogatást.

Egyáltalán miért is jövök vissza 4 nap múlva és mi fog akkor történni?

 

Ezt az ott töltött 30 percet betudom élettapasztalatnak és már most semmi kedvem visszamenni a leendő ügyintézőmhöz.