Tegnap tették közzé árnyékjelentésüket magyar civil szervezetek az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezmény hazai végrehajtásáról egy rövid konferencia keretében a Közép-Európai Egyetemen (CEU). A Magyar Köztársaság 2007-ben az egyik első államként ratifikálta a minden tekintetben paradigmaváltást jelentő nemzetközi egyezményt (az egyezményről bővebb információ olvasható itt), s annak vállalásai 2008-ban léptek hatályba. A megállapodás értelmében, az ENSZ megbízásából egy nemzetközi vizsgálóbizottság kétévente monitorozza, az aláíró tagországok hogyan teljesítették vállalásaikat.

A magyar kormánynak 2010. májusában kellett volna letennie jelentését az eltelt két év eredményeiről az asztalra, azonban a jelentésnek híre hamva sincs. Elkészült viszont az egyes fogyatékos csoportokat képviselő szervezetek árnyékjelentése, s ahogy Könczei György hozzászólásában epésen megjegyezte egy fizikai Nobel díjat érő jelenségnek lehetünk tanúi, amikor is az árnyék gyorsabbnak bizonyult tárgyánál. A rendezvényen szintén felszólaló Tapolczai Gergely országgyűlési képviselő, 2010. október 15-re várja a hivatalos kormányzati jelentést.

Hát szükségük is lesz némi időre, ugyanis a most publikált 250 oldalas tanulmánnyal mind tartalmi mind formai szempontból feladták a leckét a hazánkban hagyományosan „képtelennek” tekintett fogyatékos embereket képviselő szervezetek. A tanulmány számos szervezet közös munkájának eredményeképpen készült, a munkálatokat többek között Gombos Gábor (nem is tudom mi itt a jó kifejezés) koordinálta, akinek a nevéhez számos kiemelkedő színvonalú tanulmány fűződik[1].

Ha röviden akarom összefoglalni a bemutató rendezvény megállapításait, akkor azt kell mondjam igen siralmas és megdöbbentő kép tárult a hallgatóság elé.

Ennél azonban kicsit hosszabban szeretném összefoglalni az általam hallottakat.

Hegedűs Lajos a MEOSZ[2] elnöke az alapoktól kezdte a jelentés készítőinek megállapításait. A fogyatékos fogalom revíziójának szükségességéről beszélt. Habár a magyar országgyűlés annak idején nem titkolt büszkeséggel éltette magát az Egyezmény egyik első ratifikálójaként, az annak életbe lépése óta eltelt két év sem volt elegendő arra, hogy a hazai szabályozásban és szakpolitikai dokumentumokban szereplő fogyatékossággal élő személy fogalmat összhangba hozza az Egyezménnyel.

Kitért arra, hogy az új polgári törvénykönyv bevezetésének elhalasztása miatt a cselekvőképtelenség és korlátozott cselekvőképesség fogalmainak (és a mögöttük lévő gondnokoltatási gyakorlatnak) a kigyomlálása elmaradt.

Elsősorban a mozgáskorlátozottak szempontjából értelmezett számokkal érzékeltette az önálló életvitel kialakításához elengedhetetlen akadálymentesítés fejleményeit, ami nem sokkal a többszörösen kitolt határidők lejárása előtt sok területen a 30%-os arányt sem éri el. A közlekedés terén is segítséget nyújtó támogató szolgálatokhoz a fogyatékos emberek alig 10-15%-a fér hozzá.

Ezekhez a számokhoz kapcsolódott Kovács Melinda (ÉFOÉSZ[3]) előadása, aki nemzetközi összehasonlításban mutatta be a magyarországi gyakorlat visszásságait a cselekvőképesség vonatkozásában.

A 10 milliós Magyarországon döbbenetes mennyiségű ember 68.000 fő lett megfosztva jogi cselekvőképességétől, a hozzánk hasonló lélekszámú Csehországban ennek mindössze fele 30.000 fő, a nálunk valamivel kevesebb lakosú Svédországban pedig mindössze 3.500 fő.

Több előadó érintette a hazai intézményrendszer hihetetlen aránytalanságait. Miközben még mindig majd 24.000 fő lakik távoli, elzárt nagy létszámú intézményekben, addig az ún. közösségi-alapú ellátási fomák közül alig van mutatóban. Az otthonukban magukra hagyatottan élő százezrek 5802 nappali intézményi férőhelyen osztoznak, a közösségi ellátások nem egészen 5500 főt érnek el, míg átmeneti otthont mindössze 296 fő vehet igénybe. A szemlélet és az annak nyomán létrejövő szolgáltatási rendszer az elzárásra, kirekesztésre (a rendezvényen gyakran hangzott el a „deportálás” kifejezés) épül, intézmény központú.

Hogy a deportálás mennyire nem túlzó kifejezés, arra nem sokkal később Verdes Tamás (TASZ[4]) előadása világított rá egy arcpirító példával. A népszámlálási adatok alapján, homogén eloszlást feltételezve mintegy 10.000 fő értelmi fogyatékos embernek kellene élnie Budapesten. Ehhez képest mindössze 5000 emberről tudunk. Az értelmi fogyatékos emberek mintegy fele egész egyszerűen eltűnt a fővárosból. Ennek oka egyértelműen az, hogy az ország legnagyobb önkormányzata fogyatékossággal élő lakosai számára a határszélen, eldugott falvak külterületén, a térképen sem szereplő helyeken nyújt bentlakásos szolgáltatást.

Előadást tartott a konferencián a SINOSZ[5] elnöke Kósa Ádám is, aki időközben Európai Parlamenti képviselő is lett. Hegedűs Lajos számadataira reagálva megjegyezte, hogy a hallás és látássérült emberek szempontjából jóval alacsonyabb szintű akadálymentesítettségről beszélhetünk. Kifogásolta, hogy a piaci cégekre egyébként vonatkozó foglalkoztatási kötelezettség nem vonatkozik a közintézményekre is, és hosszasan beszélt az integrált oktatás szükségességéről, valamint arról a szintén tarthatatlan állapotról, hogy a fogyatékossággal élő magyar állampolgárok kevesebb, mint 10%-a dolgozik, s ők is többségében szegregált körülmények között alacsony színvonalú munkahelyeken.

A tanulmány kíméletlen részletességgel, adatokkal, hivatkozásokkal megtámasztva, elsősorban emberi jogi szempontból elemzi az Egyezményben foglalt vállalásokat, azok (nem) teljesülését és javaslatokat fogalmaz meg a teendőket illetően.

Kíváncsian várjuk ehhez képest a hivatalos kormányjelentést.