Elérkezett az idő a régi elmegyógyintézetek felszámolására és valami mással, valami jobbal való felváltására. Vannak már bizonyított alternatívák és ezek bevezetésének fő akadálya az az idő és forrás , amit kétségbeesett próbálkozásokra fecséreltek, hogy megreformálják a XIX. század hatalmas hagyatékát, az elkülönült elmegyógyintézeteket.
Mindenki elismeri, hogy ezek a helyek nem megfelelőek, és sokan hiszik úgy, hogy ezek az intézmények több kárt csinálnak, mint hasznot.
Nem túl meglepő, hogy az elmegyógyintézetek nem illenek a modern rehabilitációs megközelítésekhez, hiszen még azzal a céllal épültek, hogy élethosszig bezárva tartsák az őrült szegényeket – és ez a cél totális konfliktusban van mindenféle rehabilitációs célkitűzéssel. Ha nem léteznének, nem kéne őket kitalálni. De sajnos, mivel léteznek, újra és újra helyi támogatókra talál az elképzelés, hogy ezek az intézmények központi, kritikus helyet foglalnak el a pszichiátria rendszerében. Fennáll a veszély, hogy a nagy elmegyógyintézetek létezése befolyással lesz minden soron következő elme-egészségügyi rendszerre azzal az ideológiával, hogy a legjobb és leginkább komplex ellátás az ilyen elkülönült központokban biztosítható. Sajnálatos dolog lenne, ha ez bekövetkezne.
A mentális egészség az élet olyan aspektusa, amiben a személyességen és a helyi körülményeken kell legyen a hangsúly, nem a távolságon, és ennek megteremtéséhez kell a szakembereknek hozzájárulniuk, nem pedig dominálniuk. Nagyon nehéz megteremteni ezt akkor, ha a nagy elmegyógyintézetek jelentik még mindig az ellátás kereteit, és éppen ezért kell azoknak eltűnniük.
24 évvel ezelőtt (1986-ban) jelentek meg ezek a sorok David King tollából
[1] Angliában, aki az Exeter-i Egészszégügyi Hatóság vezetőjeként az ottani kitagolás lebonyolításáért felelt. Később az angol kormány elme-egészségügyi munkacsoportjának vezetője lett, s azt a feladatot kapta, hogy nyújtson támogatást Anglia összes elkülönült elmekórházának bezárásához. Ez a folyamat 1994-re Angliában sikerrel véget is ért és a korábbi több száz, esetenként több ezer fős elmekórházakat, korszerű ún. közösségi alapú szolgáltatások váltották fel.
Nézzük meg közelebbről David King hogyan ír az angliai kitagolás tapasztalatairól 25 évvel ezelőtt.
Mi vezetett a változásokhoz?
A 70-es évek közepén az EXETER-i elmegyógyintézetekben az ágyszám csökkentése volt a prioritás a zsúfolt osztályokon, valamint a betegek komfortjának és privát szférájának a megteremtése. A személyzet létszámaránya mindenhol fejlesztésre szorult, a kórház épülete és teljes infrastruktúrája (fűtés és elektromos rendszer) pedig felújításra. Senki nem vizsgálta ezeknek a feneketlen fejlesztési igényeknek a létjogosultságát, minden fillér, amit meg lehetett volna spórolni, arra került felhasználásra, hogy az intézmények elérjék a DHSS által kitűzött sztenderdeket.
Végeláthatatlan egyeztetések indultak a személyzet minden szintjével, hogy megváltoztassák azok munkamódszereit a páciensek mindennapjainak javítása érdekében. Úgy tűnt azonban, hogy minél gyorsabban merik, annál több víz marad a medencében, amit ki kéne emelni.
Habár érzékelhető volt valamifelé fejlődés a közösségi ellátások terén, nem volt igazi elkötelezettség irányukban, sem pedig olyan elvárások nem fogalmazódtak meg, hogy ezek könnyíthetnének a kórházakra nehezedő, elviselhetetlen nyomáson. Talán ha bármiféle fény látható lett volna az alagút végén, az elmegyógyintézetek fejlesztésére tett erőfeszítések folytatódhattak volna, de a bizonyítékok folyamatosan egy alternatív megoldás felé mutattak, ami abban az időben, ha nem is elképzelhetetlen, de legalábbis kimondhatatlan volt, ugyanis azonnal masszív irritációt és ellenállást váltott ki. Ez a megoldás nevezetesen: az elmekórházak kiváltása különböző közösségi alapú szolgáltatásokkal.
(..)
Előfordul, hogy tudjuk az összes helyes választ, mégis képtelenek vagyunk azoknak érvényt szerezni. Aggodalomra ad okot ilyenkor, hogy a személyzet és a közvélemény fenntartásai rengeteg frusztrációt okoznak a kétségtelenül radikális változások kidolgozóinak. Szerencsére Angliában a szakszervezetek bevonása a változásokba azzal a következménnyel járt, hogy az új elképzelések nem voltak teljesen ismeretlenek a helyi vezetők számára, akik értelemszerűen nagy szerepet játszottak a változások lebonyolításában.
Két említésre méltó aspektusa van a változások támogatásának.
Az egyik egy rugalmas személyzeti politika kialakítása a változások lebonyolítására, melyről a szakszervezetek tárgyalásokat folytatnak, s mely jelentősen különbözik a korábbi kórházi tapasztalatoktól.
A másik fontos dolog a szoros munkakapcsolat az önkéntes és civil szervezetekkel, melyek a közösségbe történő elmozduláshoz rendelkeznek élő kapcsolatokkal, de akikhez a pozitív viszonyulás nem magától értetődően garantált.
A közvélemény reakciói a változásokra azt sugallták számunkra, hogy a korábbi erőfeszítések a pozitív viszonyulás kialakítására kevésbé bizonyultak sikeresnek, aminek az lehet az oka, hogy túlértékeltük az újságírók és kritikusok alkalmi egymásra találását, akik a közvetítendő üzenetekben inkább jó lehetőséget láttak szaftos szalagcímek közlésére. Ennek ellensúlyozására a helyi közösség intenzív tájékoztatására került sor, aminek központi eleme volt, hogy jelentős támogatást kapott a helyi egészségügyi tanácstól, a helyi önkormányzatok képviselőitől, és a témában érintett társadalmi szervezetektől.
Botrányos jeleneteket jelentenek a tiltakozások, melyek úgy tűnik elkerülhetetlenek a szomszédokkal bármikor egy háztartás, vagy lakhatás céljára szolgáló hostel kerül kialakításra a korábbi kórházlakók számára és a létrehozás engedélyhez kötött. A környék lakóival való kapcsolatfelvétel már az engedélyek és tervek benyújtása előtt, megelőzheti a későbbi konfliktusokat.
Habár kicsit talán zavaró lehet David King sorainak angol belterjessége (szakszervezeti tárgyalások, DHSS) azért nem nehéz észrevenni, hogy hazai szemmel, mint egy jövőbelátást úgy lehet olvasni ezeket a 24 évvel ezelőtti bekezdéseket.
Most mi ezek szerint a 80-as évek elejének Angliájának szintjén járunk, legalábbis ami a
fogyatékos és pszichiátriai intézmények kitagolásával kapcsolatos fejleményeket és az azt körülvevő szellemiséget illeti.
Még szűnni nem akaró erőfeszítések vannak a nagy, távoli, zárt intézmények fejlesztésére és felreppent a hír, hogy újra megnyílna esetleg a Lipót. És ebben a nagy igyekezetben, ha valaki ki meri mondani, hogy az elkülönült elmekórházakat és a pszichiátriai intézményeket ki lehetne váltani különböző közösségi alapú szolgáltatásokkal, az azonnal „masszív irrtációt és ellenállást” vált ki.
Alig várom már, hogy 1994 legyen…..
[1] David King: Replacing Mental Hospitals with Better Services. in: Shulamit Ramon és Maria Grazia Giannichedda: Psychiatry in transition The British and Italian Experience, Pluto Press, London (1986)
