Két friss diplomás története. Egymástól függetlenül, nemrégiben mesélték el nekem történeteiket a munkaügyi kirendeltséggel, ahova az első sikertelen álláskeresési próbálkozások után a jogviszonyok folyamatossága miatt bejelentkeztek. Arra kértem őket írják le nekem élményeiket és tök jó fejek voltak, elküldték e-mailben.

D. története Hatvanban
 
Januárban szereztem diplomát, de sehol sem alkalmaztak. Aki volt már hasonló helyzetben egész biztos vagyok benne, hogy tudja milyen az az érzés, amikor valaki haszontalannak érzi magát. Mivel az iskola alatt bejelentett munkahelyen dolgoztam másfél évig, így jogosult vagyok álláskeresési járadékra. Felkerestem a lakhelyemen lévő munkaügyi központot.
 
Legelőször március 8-án voltam ott akkor csak érdeklődni szerettem volna. Érdemes megjegyezni, hogy a kirendeltségen egy nap rengeteg ember megfordul, ugyanis a környező kisebb települések lakói is ide tartoznak. Amikor először ott jártam telis tele volt, a váróban 6db szék található. A váró egyben az öninformációs tér illetve az információ és az ÚJ ügyfél bejelentkező hely is. A sorszámhúzó csak díszként szolgál, ugyanis az információban ülő hölgy jobban szereti tudni mindenkiről mért jött és ő ad inkább sorszámot. Én a gépet használtam és hozzá kerültem, mint új bejelentkező így legalább 10 ember végighallgatta miért jöttem, mi a problémám, mit szeretnék és hasonlók. Nem gondolom, hogy bárki sokáig megjegyezné, hogy én mért voltam ott, de talán az emberek problémája személyesebb dolog annál, hogy idegenek előtt kelljen róla beszélnie.
 
Túljutva ezen az első „rostán” kaptam egy ügyintézőt, aki elmondta milyen papírokkal jelenjek meg, ki lesz az én ügyintézőm a továbbiakban, illetve megadta a telefonszámát, hogy időpontot kérjek. Felhívtam a hölgyet, aki március 16-ára hívott be. Március 16-án órákig vártam, de mint kiderült nem dolgozott, így egy másik ügyintézőhöz kerültem. Mivel hozzá mindenki konkrét időpontra érkezett csak én nem, így órákig vártam, többször kicserélődtek körülöttem az emberek.
 
Majd amikor sorra kerültem fordulhattam volna is ki, ha az ügyintézőn múlik. A bemutatkozás ezen a helyen nem divat, ezt még le is nyelem, majd elkezdtem a problémámról beszélni, mikor is belém fojtotta a hölgy a szót és elkérte az irataimat; konkrétan személyi, lakcím, tb és adókártya.
 
Az adókártyám nem volt velem, azonban előtte telefonon érdeklődtem, hogy ez baj-e vagy elég a száma, azt mondták a szám elég, NEM volt elég. Innen indult a feszültség. A munkaügyi központban ülő alkalmazott, akinek tudnia kellene kezelni a munkanélküli állapotból krízist illetve az embert, aki mindezt átéli, olyan minősíthetetlen stílusban és hangnemben beszélt velem, amit így első hallásra nem is akartam elhinni. Én győzködtem, hogy minden hivatalos papíromon rajta van a szám, illetve hogy emiatt direkt idetelefonáltunk nehogy probléma legyen, ő azonban egy kioktató és hatalmaskodó stílusban elmagyarázta nekem, hogy a rendőr sem hiszi el, hogy neki van jogosítványa és hogy leírták nekem mit kell hozni talán nem tudok olvasni.  
 
Felháborítónak tartom, hogy egy munkaügyi központban, ahol elvárná az ember azt, hogy segítsenek neki, és megértsék őt, ezt kapja. Lehet, hogy nincs szociális munkás végzettségük, de legalább minimális empátia és tisztelet lehetne bennük embertársaik iránt. Ez a legkevesebb, ami elvárható. Ezért mikor az ügyintéző túllőtt a célon én felálltam és elkértem a papírjaimat, és hozzátettem, hogy szégyelheti magát, hogy így viselkedik, pont ő, akinek segíteni kellene, és nagyon szomorú, hogy hatalmaskodik és élvezi a bürokráciát.
 
Természetesen nem adta vissza az iratokat, hanem azt mondta, hogy várjak, mert mégis el lehet indítani az ügyet, csak majd mutassam be az adókártyámat.
 
Életem egyik legmegalázóbb helyzete volt, oda kellett menni, segítséget kellett kérnem, már harmadszorra kellett elmondanom, hogy mi is a szituáció(de még mindig nem a saját ügyintézőmnek) és maga az egész helyzet nagyon kellemetlen. Azáltal, hogy a segítő megértés helyett fölényeskedik, és azt érezteti, hogy ő az, aki nélkül én nem tudok tenni semmit, méginkább kiszolgáltatottá teszi az így is eléggé kiszolgáltatott embereket.
 
É. története Budapesten
 
Mivel megszűnt az egyetemmel a jogviszonyom, munkát pedig még nem találtam, úgy gondoltam itt az ideje, hogy ellátogassak a lakóhelyem szerinti munkaügyi központba.
Az meg se lepett, hogy a júliusi 40 fokban már 30 perccel nyitás előtt 20 fős sor áll. Kapunyitás után szépen sorban mindenki odalépett a sorszámkiadóhoz, ami mellett egy fiatal, segítőkész férfi igyekezett útbaigazítani az érdeklődőket.
 
Feszélyezve éreztem magam, hiszen ilyen helyzetben még sosem voltam, ennek ellenére elmondtam mit szeretnék, majd kaptam egy kb. 5 oldalas nyomtatványt, amit ki kellett töltenem. A hova üljek, hogy ne az ölemben írjam kérdés rögvest megállított egy pillanatra.
 
Az első látásra egyszerűnek tűnő kitöltögetés nem ment annyira könnyem, de „szerencsére” voltak ott rutinosabbak is, akik ha tudtak segítettek a válaszadásban.
Amikor leadtam a kérdőívet és megkaptam a visszahívó papírt rákérdeztem, hogy mi van a TB jogviszonyommal. A választ 4 befutó telefon szakította meg: ha igénybe veszek náluk szolgáltatást, majd akkor jár.
 
Az egyik telefonbeszélgetés alatt 2 percet beszélt az ügyintéző az érdeklődővel, mire kollégája megjegyezte: „Ennyi időbe telt míg feltette a kérdést???”.
 
Érthető persze a leterheltség, hogy ingerlékenyebbek, de hogy pont az ügyfelek előtt? Még az én agyamon is az futott át, hogy itt akkor így egyből tudni kell mindent, mert ha esetleg valaki akadozik a kérdéssel, akkor a rossz ügyfél kategóriába kerül? És vajon mit érezhetnek azok, akik ezt a mondatot úgy hallják, hogy épp nem rég vesztették el a munkájukat, 50 évesek, kétségbe estek mi lesz velük és itt reméltek támogatást.
Egyáltalán miért is jövök vissza 4 nap múlva és mi fog akkor történni?
 
Ezt az ott töltött 30 percet betudom élettapasztalatnak és már most semmi kedvem visszamenni a leendő ügyintézőmhöz.
Szerző: Zsoolt  2010.07.30. 19:39 Szólj hozzá!

Címkék: foglalkoztatás munkaügyi kirendeltség segítő szolgáltatás

Ezzel a címmel bocsátott ki sajtóközleményt az ELTE Társadalomtudományi Kara és a Soteria Alapítvány. A részletek:

Félő, hogyha fennmarad a forráselosztás jelenlegi rendszere, akkor pár év múlva az derül majd ki a statisztikai évkönyvekből, hogy habár irdatlan mennyiségű pénzt használtunk fel, a megcélzott társadalmi csoportok helyzetében semmiféle pozitív változás nem következett be. Ugyanis a pályázók többsége, a fejlesztésnek álcázott projektjeikkel csupán hosszú évek forráshiányát enyhítik, működési költségvetésük réseit tömködik be. Erre a következtetésre jutottak az ELTE Tátk és a Soteria Alapítvány kutatói, akik a szociális célú Európai Uniós programokat vizsgálták.

A programok jó része valójában nem is igazi újítás, hanem működő, már bevált támogatási csatornákon áramolnak a források. Nem egy esetben úgy látjuk, hogy felmerül a gyanú: működési kiadásokat álcáznak valódi fejlesztésnek, reformnak – írják a kutatók. Új megoldások kipróbálására, hosszútávra mutató, alapvető szerkezeti, teljes intézményrendszert megváltoztató fejlesztésekre alig találunk példát. Úgy tűnik, ebbe mintha beletörődne, sőt időnként egymásra találna a programokat tervező, a pályázatokat lebonyolító és a projekteket megvalósító pályázó is.

A kutatás eredményeképpen arra a megállapításra jutottunk, hogy az Európai Unió Strukturális Alapjaiból érkező források elosztása során az elsődleges szempont a pénzlehívás mértékének maximalizálása, valamint annak minimalizálása, hogy forrást kelljen a későbbi uniós ellenőrzések alkalmával – esetlegesen – visszafizetni. Ez a kormányzati szándék mindenképpen méltánylandó, hiszen az valóban eredmény, ha Magyarország a korábban sosem látott nagyságrendű fejlesztési forrásokat lehetőleg teljes egészében képes felhasználni.

Azonban ez a törekvés egy olyan szemléletmód mentén érvényesül, amely egyrészt felülír minden más szakmai szempontot, másrészt a bizalmatlanság és gyanakvás bénító légkörét árasztja el a rendszer minden szereplőjében.

A rengeteg hazánkba érkező forrás jellemzően elaprózódik, ráadásul makroszintű eredményességében, a különféle társadalmi rétegekre gyakorolt hatásában nyomon követhetetlen. A minden fejlesztés esetében érvényesítendő ún. horizontális esélyegyenlőségi szempontok (mint amilyen a férfiak és nők esélyegyenlősége, a cigányság és a fogyatékossággal élők helyzetének javítása) érvényesítése nagyon gyenge, eredményei pedig nyomon követhetetlenek (talán az épületek egyfajta akadálymentesítettségének kivételével).

A források felhasználása a külső szemlélő, a programokat végső soron finanszírozó európai, illetve hazai állampolgár, de még az ezzel foglalkozó szakértő számára is átláthatatlan. Korábban publikált tanulmányunkban is kiemeltük, most csak megerősíteni tudjuk: a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség jelenlegi rendszerében olyan alapvető kérdésekre nem lehet választ kapni, hogy vajon egy adott célcsoport (esetünkben a fogyatékossággal élő személyek), milyen mértékben részesültek közösségi forrásokból. Az adatokat mindhiába kértük, 2004. évig visszamenőleg semmilyen erre vonatkozó adatot nem kaptunk. Ez a gyakorlat megengedhetetlen! A magunk részéről javasoljuk: az egyes pályázatok, programok lezárását követően annak összes – a pályázóktól egyébként szigorúan megkövetelt – eredményét, záróbeszámolóját hozza nyilvánosságra a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség.

Úgy tűnik, valamilyen mértékben, a forráselosztásban érintett összes szereplőnek érdeke fűződik a jelenlegi rendszerhez. Miközben a fejlesztési célokat tervezők nagyon fontos változások, eredmények elérését tűzték ki, a pályázati felhívásokat készítők (szakma)politikailag kevesebb kockázatot vállalnak, a valójában mélyreható változást nem generáló, a már bevett gyakorlatokat és mechanizmusokat finanszírozó programjaikkal. A lebonyolító irányító hatóságok és a fejlesztési ügynökség szoros kontroll alatt tarthatja az EU-s pénzlehívás volumenét nem veszélyeztető, ám megújulást sem hozó programokat.

Önmagában a helyzet érthető, azonban számunkra elfogadhatatlan, hiszen ezek a fejlesztési források a szociális területen ahhoz jelentenek vissza nem térő lehetőséget, hogy képessé váljunk égető társadalmi kérdések (pl. foglalkoztatás, cigányság, fogyatékos személyek kérdése) kezelésére, hosszú évek óta közösen vallott célok elérésére.

Sokszor felmerülő kérdés, vajon szükséges-e szociális célú fejlesztés megvalósítása az Európai Unió forrásaiból, nem lenne-e elégséges mindössze a gazdasági versenyképességre, illetve foglalkoztatásra koncentrálni. Véleményünk szerint egy országban nem kizárólag fejlesztendő infrastruktúra van, hanem abban emberek is élnek, akiknek egymáshoz való viszonyai számos olyan társadalmi kérdést vetnek fel, amelyeket sürgető lenne kezelni. Ehhez teremtenek keretet a közös uniós célkitűzések, és adhatnak lehetőséget az európai uniós támogatások.

Bár a nagy társadalmi kérdések kezelése megkövetelné, valójában nem találunk ágazatközi, az elkülönülő szférákat (mint amilyen pl. a szociális ellátás, foglalkoztatás, közoktatás, egészségügy, kommunikáció, infrastrukturális beruházás, vidékfejlesztés) egyszerre megmozgató, összehangoltan futó programokat.

Mostanra elkészült kutatásunk második lépcsőjében a kulcsszereplőkkel készült interjúkkal, illetve költségvetési elemzésekkel igyekeztünk feltárni az EU-s források elosztásának rendszerét a fogyatékossággal élő és a mentális problémában érintett emberek társadalmi helyzetének javítására szánt fejlesztések elemzésén keresztül.

A minisztériumi és önkormányzati tisztviselőkkel, a forráselosztás rendszerében dolgozó hivatalnokokkal, valamint elismert szakemberekkel készített interjúk alapján az uniós források hazai elosztásának egy sajátos, alapvető változtatásokra szoruló rendszere rajzolódott ki előttünk. A rendszer működésével kapcsolatban konkrét javaslatokat is megfogalmaztunk.

Bár vizsgálódásunkban a fogyatékossággal élő és mentális problémában érintett emberek helyzetét elemeztük, azonban végkövetkeztetésként megengedjük magunknak, hogy amit találtunk, az más szociális területeken, hátrányos helyzetű rétegek esetében, sajnos, ugyanígy érvényes lehet.

Az ELTE Társadalomtudományi Kara és a Soteria Alapítvány 2010. júliusában fejezte be két lépcsős kutatási programját, melynek célja a szociális célú Európai Uniós források hazai felhasználásának feltárása volt.

Kutatásunk első eredményeit idén márciusban tettük közzé, az akkor nemzetközi és hazai szinten is publikált tanulmányunk letölthető a http://www.box.net/shared/m0bj8yoq2l oldalról.

Az újabb tanulmányunk teljes terjedelemben letölthető a: http://www.box.net/shared/t6ivuqtzlp

Szerző: Zsoolt  2010.07.27. 14:56 Szólj hozzá!

Címkék: kutatás eu elte forráselosztás soteria

süti beállítások módosítása