Az Európai Bizottság által 2005-ben összeállított Zöld Könyv a következő megállapításokkal él az intézménytelenítés kapcsán:

"Paradigmaváltás
 

A társadalmi integrációt segíti a mentális egészségügyi szolgáltatások intézményektől való függetlenítése[1], és szolgáltatások biztosítása az alapellátásban, közösségi központokban és általános kórházakban, a betegek és a hozzátartozók igényeivel összhangban. A nagy pszichiátriai kórházak vagy elmegyógyintézetek könnyen fokozhatják a megbélyegzést. A pszichiátriai szolgáltatások reformjai révén számos országban a mentális egészségügyi szolgáltatásokat a nagy pszichiátriai intézmények helyett közösségi szinten biztosítják (egyes újonnan csatlakozott tagálamokban a mentális egészségügyi infrasturktúra nagy részét továbbra is elmegyógyintézetek alkotják). Ez együtt jár azzal, hogy a betegeket és hozzátartozóikat, valamint az egészségügyi dolgozókat képezni kell az aktív részvételt és a felelősség felvállalását célzó stratégiák terén."


A Zöld Könyv megállapításai többek között egy tanulmány eredményeire épülnek, melyet több nemzetközi szervezet állított össze .



A vizsgálat során több mint 2300 intézményt számoltak össze a kutatók az EU területén, melyekben összesen majd 175.000 ember él.

A vizsgálat során minden országban helyi kutatókat alkalmaztak, akik egy mintavétel után meglátogattak intézményeket. A mintavétel során fontos szempont volt, hogy a kiválasztott intézmények között egyaránt legyenek fogyatékosokat ellátó, pszichiátriai betegeket illetve mozgáskorlátozottakat kezelő intézmény, valamint felnőtt és gyermek intézmény is.

Minden országban 20 lakóegységet vizsgáltak meg, ez országonként 6-7 intézmény meglátogatását jelentette a négy országban összesen 25 intézmény került be a mintába négy ország nagylétszámú intézményeinek jellegzetességeit viszgálva:

Magyarország
Lengyelország
Franciaország
Románia

A vizsgálat részletei (módszertani kérdések, táblázatok) megtalálhatóak ateljes kutatási beszámolóban. Itt a főbb jellegzetességeket foglalom röviden össze (az alábbi sorok Bugarszki Zsolt PhD dolgozatából kerültek kiemelésre):

Méret

Magyarország

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 6 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 988 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 49,40 fő

Lengyelország

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 6 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 405 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 20,25 fő

Románia

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 6 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 761 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 47,56 fő

Franciaország

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 7 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 297 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 14,14 fő

A méretet tekintve a vizsgálatba választott magyar és román intézményekben osztoztak a legtöbben (2-7 illetve 3-10 ember szobánként), értelemszerűen ezekben az intézményekben jutott a legkisebb egy fő jutó lakó és alvótér is. Hasonló a helyzet a közösségi helyiségek használatakor is, míg Franciaországban előfordul, hogy hárman (de legfeljebb tizenöten) osztoznak egy nappalin, addig magyarországon ennek kilencszerese, a legjobb esetben is minimum 27 fő osztozott egy közösségi szobán. Ez gyakorlatilag nagy termeket jelent inkább, mint a szó hétköznapi értelmében vett nappalikat.

Az intézményekben történő tartózkodás hossza:

Magyarország: 14 év (1-53)
Lengyelország: 10 év (1-40)
Románia: 8 év (1-36)
Franciaország: 11 év (1-28)

A magyarországi intézmények számoltak be a leghosszabb tartózkodási időről, míg érdekes módon a legrövidebb átlagos tartózkodási idő a vizsgált intézményekben Romániában volt tapsztalható. Ezt a kutatók azzal magyarázták, hogy a felmérés ideje alatt a lakók többször költöztek más intézményekbe vagy lakóegységekben, ahogy a kormányzat által nemrégiben elrendelt modernizáció folyt. Egyértelműen kiderül az átlagokból, de főként a szélső értékekből, hogy ezek az intézmények hosszú távú, évtizedekig tartó elhelyezést jelentenek. Valószínűleg az áthelyezés, a késő bekerülés vagy a korai elhalálozás az oka annak, hogy nem egész emberöltőt átfogó számokat látunk a fenti táblázatban.

Az intézményeket meglátogató kutatók megkérték az intézmény stábját, hogy ítéljék meg lakóikat azok támogatási szükségletei szerint három kategóriába sorolva őket. Habár itt nagy az esélye az értelmezésbeli különbségeknek, figyelemreméltó hogy a francia intézmények esetében rendkívül magas az alacsony támogatási szükségletű lakók aránya. A tanulmány egy francia vizsgálat (Bon, 2004) hasonló eredményeire hívja fel azonban a figyelmet, miszerint az ottani bentlakásos intézmények 40%-át olyan emberek veszik igénybe, akik képesek lennének dolgozni és ezek a bentlakásos intézmények 77%-ban 50-nél több férőhellyel bírnak.

Magyarországon és Romániában a magas támogatású igénnyel bíró lakók vannak többségben. Ez elvileg jelenthetné azt is, hogy jól célzottak az intézmények, bár ennek kimondásához azért az alacsony támogatás igényűek 23-28%-os aránya még mindig magas.

A látogatás időpontjában jelenlévő személyzetre jutó lakók száma:

Magyarország: 44,6
Lengyelország: 6,8
Románia: 4,5
Franciaország: 4,0

Itt (főként a magyar intézmények esetében) már ijesztó adatokat kapunk. A kutatók némi kétkedésüknek adtak hangot zárótanulmányukban a romániai adatok megbízhatóságával kapcsolatban.

A felvétel pillanatában a magyar intézményekben talált személyzettel kapcsolatban a zárótanulmány a következőket jegyzi meg:

„Magyarországon 18 nagylétszámú bentlakásos intézményben mérték fel a személyzet tevékenységét. Ebből 8 otthonban nem volt a lakók számára rendelkezésre álló személyzet (az egyik nagylétszámú bentlakásos intézményben az egy fős személyzet a kutatóval beszélt, egy másikban az egész személyzet megbeszélésen volt, a többiben a személyzetnek szünete volt, vagy máshol voltak).”

A személyzet képzettségét vizsgálva az adatok ismét hazánkra nézve tűnnek leginkább kedvezőtlennek (habár ez esetben franciaországi adatokkal nem rendelkezünk). Nálunk a vizsgált intézményekben dolgozó személyzet többsége (59%) vagy mindenféle végzettség nélkül, vagy betanítottként végzi a munkáját (gyanítom a betanított kategória itt az érettségivel nem bíró ám a gondozónői tanfolyamot elvégző dolgozókról van szó), s alig 4 %-os a rendszerben található diplomás végzettségűek száma.

Ugyanez az arány Lengyelország esetében majdhogynem fordított. Itt az intézményben dolgozók döntő többsége (64%) egyetemi vagy felsőfokú diplomával rendelkezik, míg 10% azoknak az aránya, akik végzettség nélkül vagy betanítás után látják el feladataikat.

Az intézményi ellátás viszonyainak megragádására a vizsgálatban számos módszert alkalmaztak. Az egyik a területen széles körben használt Revised Resident Managemet Practice Scale (King, 1971, McCormick, 1975, Raynes 1979), melyet az intézményes gondozás négy jellegzetességének felmérésére használnak:

- napirend merevsége
- egyéni vagy csoportos bánásmód
- a saját személyiség kifejezésének lehetősége (ruházkodás, saját tárgyak, eszközök)
- a személyzet távolságtartása

A kapott pontértékek:

Magyarország: 29,5
Lengyelország: 20,8
Románia: 40,7
Franciaország: 17,3

Minél magasabb a kapott pontérték, az annál intézményesebb az ellátás, tehát nagyobb hangsúly van az intézmény szükségletein mintsem az ott élők személyes igényein.

Ahogy a korábbi adatokon is látható volt, a romániai és a magyarországi intézmények jóval rosszabb mutatókkal bírnak a vizsgálatban, mint a francia vagy lengyel bentlakásos szolgáltatások.
 

 

Vivian Reding, a Bizottság alelnöke - Azzal szeretnék válaszolni Mrs McGuinness szóbeli kérdésére, hogy habár a bentlakásos ellátási formák megszervezésének felelőssége a tagállamoké, a Bizottság fontosnak tartja elősegíteni a fogyatékossággal élő és mentális problémában érintett emberek abbéli jogának érvényesítését, hogy azok önálló életet élhessenek a közösségbe integrált szolgáltatások támogatásával, az intézményi lét alternatívájaként.

 

Ez év végére a Bizottság által elfogadásra kerül egy Európai fogyatékosügyi stratégia, mely a 2010-20 közötti feladatokat foglalja össze. Ez a stratégia egységes keretet teremt az ENSZ Egyezményben foglatak megvalósításához. A fogyatékossággal élő emberek önálló életvitelének támogatása és a nagy ellátórendszerek intézménytelenítése a prioritások között lesz. Különös hangsúly kerül mindezek tekintetében a Strukturális Alapok potenciális szerepére.

 

A Strukturális Alapok felhasználásának prioritásai természetesen nemzeti és regionális szinten kerülnek kidolgozásra, de a Bizottság együttműködik a tagállamokkal a jó gyakorlatok és irányelvek megosztásában, annak megállapításában, hogyan használhatóak fel ezek a források a legjobban az egyének autonomiájának és a fogyatékossággal élő emberek önálló életvitelhez való jogának elősegítéséhez.

 

Szeretném továbbá megemlíteni, hogy az Európai Szociális Alap többek között eszköz arra, hogy eltávolítsuk a fogyatékossággal élő emberek egyenlő társadalmi részvétele előtt tornyosuló akadályokat.  A Szociális Alapból többek között finanszírozásra kerülhetnek konzultációk, tréningek melyek a fogyatékossággal élő emberek speciális igényeihez igazodnak, rehabilitáció, munkahelyteremtés a szociális gazdaságban, speciális támogatások a fogyatékossággal élő emberek vállalkozóvá vállásához, felvilágosító, figyelemfelhívó kampányok a diszkrimináció elleni küzdelemhez. Finanszírozható ebből az alapból tréning és átképzés a nagy intézmények jelenlegi dolgozói részére a közösségi-alapú szolgáltatási formákra történő átállás elősegítése érdekében.

 

Az Európai Regionális Fejlesztési Alap forrásai ugyanakkor felhasználhatóak a szociális infrastruktúra fejlesztésére, az ilyen új típusú szolgáltatások támogatására.

 

Erre vonatkozóan, a Bizottság egy segédletet dolgozott ki arra, hogyan kerüljenek a Strukturális Alapok forrásai felhasználásra úgy, hogy azokból a fogyatékossággal élő emberek is diszkrimicációmentesen részesülhessenek. Ez a segédlet úgy került kialakításra, hogy lehetővé tegye a lebonyolító hatóságok, a közreműködő szervezetek és a project végrehajtók számára is az egyes Strukturális Alapból finanszírozott projektek és programmok előkészítését, lebonyolítását, monitorozását és értékelését.

 

Seán Kelly viszontválasza – Mrs. McGuinness, a kérdés megfogalmazója képviseletében szeretném megköszönni az őszinte és részletes választ. Csak egy vagy két rövid kérdésem lenne. Először is, tervez-e a Bizottság bármilyen konkrét intézkedést azokkal szemben, akik a strukturális alapok forrásait nem megfelelően használják fel, különösen az általunk most tárgyalt területen, a fogyatékossággal élő emberek ellátása területén? Másodszor, mikorra várható, ha egyáltalán várhatunk ilyet, a kifogásolt gyakorlatok megszüntetése a kérdéses tagállamokban?

 

Viviane Reding, a Bizottság Alelnöke – Amennyiben a strukturális alapok nem megfelelően kerülnek felhasználásra, úgy a Bizottság közbeavatkozhat, de az elsődleges felelősség és kötelezettség természetesen a tagállamokat terheli abban, hogy megvalósításra kerüljenek saját szakmapolitikai célkitűzéseik, és megszervezzék saját szociális ellátórendszerüket, beleértve ebbe a nagy létszámú intézményben elhelyezett emberekkel kapcsolatos kérdéseket is. A kérdés természetesen az: vétót emelhetünk-e ha a tagállamok folytatják az eltérő módon történő forrásfelhasználás gyakorlatát? Ön tudatában van annak, hogy a Strukturális Alapok olyan rendszerben kerülnek felhasználásra, amelyben megoszlik a felelősség a Bizottság és a tagállamok között. Ennek megfelelően az a tagállamoktól függ, és azok régióitól, hogyan menedzselik a programjaikat és miképpen valósítják meg azokat a különböző projektek kiválasztásával.

 

Mindemellett, még ha nem is tudunk vétót emelni, együttműködünk a tagállamokkal abban, hogy alakítsuk azok politikáját. Például, a bolgár kormánnyal két évig tartó együttműködés keretében az ottani kormányzat kötelezettséget vállalt, hogy nem használja az EU forrásait a meglévő nagy intézményeinek fejlesztésére, az intézménytelenítés elvét követik.